pannonhalmi művészeti fesztivál

2018. augusztus 24-26.

Főapáti köszöntő

Az elmúlt években Pannonhalmát olyan hellyé próbáltuk alakítani, ahol párbeszédbe léphet tradíció és innováció, régi és új, közösség és vendég, hívő és nem hívő. Szinte mindennap megtapasztalhatjuk, hogy a hozzánk érkező vendégekkel, rászorulókkal, zarándokokkal és látogatókkal együtt részünk van az osztozás és a közös ház mindenkit gazdagító élményében.

2018-ban szerzetesközösségünk egy hasonlóan mély tapasztalatra szeretné meghívni a monostorba érkező vendégeket – annak alapján, amit Szent Benedek Atyánk kér a Regulában: „Keresd a békét és járj utána” (Prológus, 17). Spirituális és kulturális programjainkban a „kibékülés” gondolatát járjuk körül. Hol húzódnak ma egyéni és közösségi életünkben szakadékok és árkok? Hol kellene végre elfogadnunk a kinyújtott kezet – és hol nincsen erre még erőnk? Arra hívunk mindenkit, hogy velünk együtt merészkedjen bele a kibékülés helyenként veszélyes, éppen ezért nagyon evangéliumi tapasztalatába. Bízunk abban, hogy Szent Márton ősi és otthonos háza ebben biztonságot nyújtó háttér lehet.

Sok szeretettel ajánlom figyelmükbe a Pannonhalmi Főapátság 2018-as programjait. Bizalommal invitálom Önöket Pannonhalmára, Szent Márton monostorába, hogy a kibékülés jelentésárnyalatait kutatva találkozzunk egymással és a nagy Kibékülővel, Istennel.

Hortobágyi T. Cirill
főapát

 

Interjú Mácsai Pállal

Kormos Gyula

Kormos Gyula: Hiányos latin műveltségemmel utánanéztem, hogy a fesztivál szónak a festivalis latin megfelelője az „ünnepelni, ünneplésre összegyűlni” kifejezés. Ha meghallod ezt a szót, hogy fesztivál, akkor mi jut eszedbe?

Mácsai Pál: Vegyes képek ugranak elő, mert sokféle fesztivál van. Először persze színházi fesztiválokra gondolok, aztán filmes fesztiválokra, aztán egész a kolbászfesztiválig széles a paletta. Sok okból gyűlhetünk össze, választhatjuk  az időnk együttes eltöltését, sokfélének örülünk, különböző dologokat ünnepelünk - ha egyszer a fesztivál ünneplést jelent; a festa is ünnep, van a családban egy félig olasz unokaöcs, aki kiskorában a születésnapokat „de jó festa!” felkiáltással ünnepelte otthon – gondolt itt a tortára. Az Arcus Temporum nevéből is látszik, hogy ez elsősorban szellemi találkozó. Az idő íve, múlása, tulajdonságai, az ezzel összefüggő jelenségek, művészetiek is, elmélkedésbeliek is. Itt nem materiális jelenségekkel foglalkozunk majd, – értsd ez alatt akár az ehető, akár a megvehető dolgokat -  hanem gondolatoknak, gesztusoknak, műveknek és azok előadásainak a találkozóját tervezzük. Hogy a gondolatokat mennyiben fogjuk ünnepelni, vagy mennyiben megélni, vagy mennyiben találkozni velük, azonosulni vagy akár egyesülni velük, hát, ezt majd a fesztivál kiadja.

K. Gy.: Mitől lesz jó egy fesztivál?

M. P.: Talán attól jó, hogy jól érzi magát, aki odamegy. És erről a névsor, az előadói névsor – és itt legkevésbé magamra gondolok, hanem a zenészekre –, biztosan gondoskodik, azt lehet mondani, hogy garancia arra, hogy ami ott megszólal, az kiérlelt, komolyan vett, és az előadók nagyon gazdag személyiségétől áthatott produkció lesz. Ismerem mindannyiukat, és nagyon szeretem, tisztelem őket.

K. Gy.: A Pannonhalmi Művészeti Fesztiválnak négy lába, pillére van: a zene, a kiállítás, a spiritualitás és az irodalom. Ez a négy fogalom így együtt mozog. Ez számodra mit sugall?

M. P.: Az apátság ugye ezeréves. És ezer év gyakorlatában, hagyományában lehet bízni. Hogy aki a programot összeállítja, pontosan érzi, hogy mi való oda. Ezt kevésbé lehet összespekulálni, mint inkább megsejteni, megorrontani. Aztán, hogy ezek a produkciók, alkotások egymással kontextusba kerülnek-e, reagálnak-e egymásra, erősítik-e vagy éppen kioltják egymást, ez a nézőkön, az ő ihletükön – vagy, hogy ne legyek ünnepélyes, kíváncsiságukon is múlik majd.

K. Gy.: Különleges helyzetben leszel a fesztivál idején, merthogy házigazdai közreműködésre kért fel a főapátság. Ez egy szerep? Milyen a jó házigazda?

M. P.: Van az a közmondásféle, hogy ne a házigazda érezze jól magát. Nem ez a dolga: a vendégei érezzék jól magukat. Ez egy feladat, nagy szavakat használva valamiféle szolgálat, de hát az a baj, hogy én bizony azzal a szándékkal megyek, hogy jól érezzem magam. Természetesen nem azt várom, hogy el legyek ott szórakoztatva, miközben jó borokat iszom. Hanem azt remélem, hogy valamit megértek a hely szelleméből, és, akármilyen önzően hangzik is, önmagamból. Pannonhalmához nem volt különös közöm a múltban – most már biztosan lesz. Turistaként jártam ott párszor, mindig vonzott, mindig, amikor az autóúton elmegyek mellette, vágyakozással és kíváncsisággal nézek rá, nem mint valami idegen helyre. Sok oka van. Csak egy ezek közül: Mensáros László, a mai fiatalok által már törvényszerűen és sajnálatosan elfelejtett nagy színész, akit én még jól ismertem. Sokunk látókörét nyitogatta ő a maga szenvedélyes és ellentmondásos, de mindig vonzó módján. És hát ő ugye hívő volt, noha roppant összetett életet élt, szellemi lény volt, de a saját szenvedélyeinek is rabja egyúttal. Neki komoly kapcsolata volt Pannonhalmával. Minden évben egyszer vagy kétszer odament, napokra, és ott elmélkedett, ezt nagyon komolyan vette. Nem is volt könnyű sorsa, részben emiatt, a 60-as, 70-es években. M indig izgatott, hogy az az idősebb kolléga, akit én szeretek, tisztelek, és akitől sokat tanultam, és aki fiatal korom dacára komolyan vett – nos, ő vajon mit szeret ott? Mert biztos, hogy ő egy bigott, nem nyitott helyre nem járt volna le. A másik Máté Gábor kollegám, aki egyszer felhívta a figyelmemet arra, hogy ha egyszer tudok, akkor menjek, talán pont az Arcus Temporumra – meg is fogom tőle kérdezni, hogy vajon nem őneki köszönhetem-e, hogy most itt vagyok –, ő is sajnálatosan kevés számú barátaim közül való, és Pannonhalma neki is sokat jelent. De ezeknél fontosabb, hogy minden helynek van egy sugalma. És az apátság, tehát Pannonhalma vagy a főapátság, vagy a domb, úgy érzékelem: szuverén hely. Nem követ mintát. Hogy mondjak egyszerű példát: ha elnézem az új pannonhalmi épületeket, tátva marad a szám. Az ízléstől, a merészségtől, a modernitástól. Az elvárásoktól való függetlenségtől. Egy magasabb esztétika keresése látszik itt annál, ami aktuálisan éppen divatos. Ez imponál. A szuverenitáshoz szorosan tartozik – persze ez az apátság jellegéből is következik – a közélettől, egyenesen a politikától való függetlenség is. Egy ezeréves hely, ha lakói bátrak és függetlenek, mosolyogva nézi a villámgyors szeleket. Azok jönnek – mennek. 40-50 évekre is gondolhatunk, ezer év tükrében komplett korszakok is csak epizódok. Az is szíven üt, hogy ilyen helyen másként múlik az idő. Az az idő, amire ugye állandóan panaszkodunk, de énszerintem mióta világ a világ, panaszkodunk: az idő gyors, a fiatalok gyorsabbak, a fiatalok már nem értik, bezzeg a mi… stb. stb. Bár ez ma talán még markánsabban jelen van. Most is, amíg beszélgetünk, kétszer vagy háromszor jut eszembe a mobiltelefonom, hogy vajon érkezett-e rá üzenet. Ez nonszensz, mégis így van. És az Apátságban  van idő megérlelni gondolatokat. Akármilyen gyorsak vagyunk, és akármilyen gyorsan reagálunk, egy hír akármilyen gyorsan röpül,  egy vélemény akármilyen gyorsan terjed - bizonyos dolgok annyi ideig tartanak, ameddig tartanak. Egy gyereket foganásától születéséig kihordani, az kilenc hónap. Akárhány laptopod van. Talán gondolatokkal is így van. Felismerésekkel is így van, lehet, hogy belső munkánkkal is így van. Azoknak is van egy olyan ideje, szellemi ideje, vagy nevezd biológiai időnek, nem tudom, amit egy kolostorban úgymond meg lehet adni annak, aki és ami igényli.

K. Gy.: A leköszönő főapát mondta ezt, hogy a turisták java része azért jön, hogy megnézze a szokásos szépségeket, amiket kínál a főapátság, de nagyon sok olyan van, aki egyszerűen csak a csönd miatt érkezik, és azért, hogy kikapcsolhassa a telefonját, és egy kicsit belefeledkezzen, meg elfeledje azt a – mostanában szoktam így fogalmazni – azonnaliság-kényszert, hogy kaptam-e üzenetet a telefonomra, hogy nekem azonnal reagálnom kell. Ezt el lehet feledni, becsukni; ami sokaknak kemény feladat. Nem hasonló ez ahhoz, mintha egy kicsit lelkigyakorlatra is mennél?

M. P.: Ez nem lelkigyakorlat: ez egy konkrét és strapás feladat, ez a három nap; nem is gondolok arra, hogy én majd ott valamiféle felismerésekre jutok, vagy belső egyensúlyt találok, vagy továbblépek önmagammal kapcsolatban. Hanem arra gondolok, hogy ott majd látok valamit, amin aztán majd érdemes lesz tovább töprengeni. Például gesztusokat. Tekinteteket, testtartásokat. Például azt, hogy azok a szerzetesek, tanárok, akikkel beszélgetni fogok, milyen kérdéseket tesznek föl. Mi az, amit elengednek a fülük mellett, mi az, amit meghallanak és mi, amit továbbkérdeznek. Hogyan látják mondjuk Örkény Istvánt, aki egy mindenestül világi tünemény volt, természetesen nagyon komoly ember, aki önmagát hívőnek tartotta, de mégiscsak elsősorban erkölcsi értelemben, nem a gyakorlat felől, tehát nem volt úgymond templomjáró, nem kötődött kánonhoz. Mindössze ilyesmit várok ettől a három naptól – hogy lesz min elmélkednem, mit feldolgoznom utána. De mégis érzem, ahogy ez a gyorsvonat, amelyikre én magam ültem föl, és én mentem előre a vezetőfülkéig, hogy ez a gyorsvonat suhan el állomások mellett. És egy-egy állomásnál érdemes volna leszállni. Körülnézni, van-e ott valami. Körülbelül erről van szó. Az azonnaliságnak, ahogy mondod, a mostnak, a rögtönnek, de egyáltalán a nyilvánosságnak ez a demoralizáló mákonya, amiben mi élünk, nos, ez ott biztosan nincs. Hogyha ebből valamit látok, az máris több, mint  amit másutt találok.

K. Gy.: Kettős minőségedben leszel jelen: az emberi mivoltodon túl és a házigazdai szerepeden túl előadóként is: egy darabot is hoztok. Mit várhatunk tőled, tőletek? És az miért lesz különleges?

M. P.: Hát először… Ezt nem várja el tőlem senki, csak énbelőlem kívánkozik ki, hogy ez tényleg  megtiszteltetés. Azt jelenti, hogy ti oda meghívtatok, hogy valamiképpen mellé illeszthetőnek  tartotok engem ahhoz, amit ti képviseltek – és ez nagyon jólesik; másrészt pedig felelősség, természetesen: most észnél kell lenni. Hogy az ember kevesebbet engedjen az indulatainak, a hirtelenségének, próbáljon némiképp értelmesebb válaszokat adni a dolgokra, mint egyébként szokott. Előadóként is jelen leszek, szerencsére, tehát otthonos terepen is mozgok azért. Előadjuk a Radnóti és korunk című, Radnótiról és Gyarmati Fanniról szóló előadásunkat, amit Dés László talált ki, és aztán együtt állítottuk össze a Gyarmati Fanni és Radnóti levelezéséből, illetve a Fifi néni naplójából. Azért Fifi néni, mert tanított engem a főiskolán, így hívtuk, így köszöntünk. Számomra mindenképpen felejthetetlen kapcsolat volt ez. Nem a francia nyelv miatt, amire kevés sikerrel tanított, hanem - csak mondok egy pici példát: már elmúlt 100, amikor utoljára nála voltam a Pozsonyi úton. Nem látott már, de mindent tudott. Tudta, hogy Örkény Színház, tudta, hogy mi volt épp a bemutató, tehát az egykori, nem túl fontos tanítványa, aki én voltam, friss képzetként volt jelen a fejében. Ezt nagyon szívesen eltanulnám tőle. Az ajtón az a névtábla volt, amit még maga Radnóti Miklós csavarozott fel: az a névtábla volt, ahonnan bevonult az első, a második és az utolsó munkaszolgálatára is. Ez megrázza az embert. Estünk volt egyébként az első alkalom, ahol ez a napló nyilvánosságra jött, Ferencz Győző bocsátotta a rendelkezésünkre. Fullajtár Andrea játssza Gyarmati Fannit, én játszom Radnótit, vagy hát mondjuk inkább: részben olvassuk, részben mondjuk a szövegeket, és Lukács Miklós, Dés András és Dés László zenél. Ez nem is annyira irodalmi est, mint inkább egy sorstragédia; úgy működik dramaturgiailag, akár az Oidipusz király: a néző tudja, hogy mi fog történni. Tudja, hogy ez az ártatlan, élni akaró, csodálatos szellem el fog pusztulni – finoman szólva is méltatlan körülmények közt, egyenesen beszélve: lelövik, mint a kutyát, egy sárgödör szélén. És végig azt érezzük, hogy ez lehetetlen. Hogy ugye mégse? De, mégis… Csak párszor terveztük előadni, 2014-ben, tehát az „események” vagy a holokauszt vagy magyarul a rettenet 70. évfordulóján, de műsoron van máig a Katona József Színházban, sokan kíváncsiak rá. Hát ez az egyik előadás. A másik pedig A katona története, Stravinsky, ahol én a narrátor szerepében fogok fellépni. Csodálatos zene, és színészként mindig élmény egy zenekar közepében ülni. Színészileg is izgalmas munka, a narrátor játszik mindenkit: az ördögöt is, a katonát is, a mamát is, a szomszédokat is, a királylányt is, meg közben önmagát is … ez a Rácz Zoltán által dirigált zenekar kíséretében hangzik el. Ehhez az a személyes élményes élményem fűződik, hogy Ramuz szövegét– több jó magyar fordítás van -  de ezt épp  Kocsis Zoltán rendelte meg tíz évvel ezelőtt a saját számára, meg az én számomra, Lackfi Jánostól. Lackfi lefordította, akkor Kocsis Zoli még egy kicsit beleírt, én is beleírtam kicsit, tehát ez mondjuk 90%-ban Lackfi, 7%-ban én, és 3%-ban Kocsis-szöveg, ez nagyjából ki is meríti szerzői életművemet. Vagy szerzői életművem kimerül ebben. Ezt a művet én különösen szeretem. Egyrészt remekmű a Stravinsky-zene, másrészt pedig nagyon komplex előadói feladat.

K. Gy.: És lesz még egy beszélgetés…

M. P.: Az egyik Örkény Istvánról szól, vagyis az életművéről, ott fel is olvasok majd néhány egypercest. Arról fogunk elmélkedni, arról a  tüneményről, hogy Örkény, aki 40 éve halt meg, vajon honnan veszi azt a képességét, hogy máig élő szerzőnek érezzük. Nádas Péter írja azt az Örkény-emlékkönyvben, hogy amikor ő fiatal szerző volt, akkor az ő generációja azt érezte, hogy az akkori öregek közül - értette ez alatt Örkényt, Németh Lászlót, Illyés Gyulát, Déryt, az utóbbi három nagy író, Örkény jó író. És lám, meghalt – írja a Nádas 25 évvel a halála után –, és a többiekről nincs szó, míg és Örkény él és virul, és jobban hat talán, mint életében. Ez pont az a kor, amikor minden tisztességes szerzőnek tetszhalottnak kellene lennie. Se nem elég régi ahhoz, hogy klasszicizálódjon, sem nem elég új ahhoz, hogy kortársnak érezzük; mi a csuda ez Örkény tudásával, optikájával? Valóban, mintha kortárs lenne. Operát írnak belőle, folyamatosan műsoron van színházban, érettségi tétel, megtermékenyítőleg hat fiatalokra; de ez mind semmi: olvassák. Ami nyilván a legtöbb, ami egy íróval történhet. A másik beszélgetés pedig – ezt várom a leginkább szorongva –, az ha nem is rólam, de a bátyámról és rólam fog szólni, és a családunkról: a mi életünkről, a gyerekkorunkról, a szüleinkről.  János zenetörténész, sokan ismerik a rádióból, a Bartókról, és zongorákkal is foglalkozik. Két év van köztünk, és miután apánk nemcsak festő volt (apropó, milyen jó lenne ott egy kiállítás az apám képeiből, jut eszembe, na majd egyszer),hanem filmezett folyamatosan - persze fekete-fehér, esős, öreg, normál nyolcas filmek ezek -  lényegében az egész gyerekkorunk, nemhogy dokumentált, de túldokumentált. Én nem is tudom szétválasztani, hogy mire emlékszem tényleg, és mire emlékszem a filmeken keresztül; szóval, ezekből is le fogunk vetíteni pár percet, és miután a mi gyerekkorunk fél évszázaddal ezelőtt volt, már fogunk tudni beszélgetni az időről is, meg az emlékezet természetéről is. Meg az öregedésről is, ha tetszik. Szóval ez elkerülhetetlenül személyes lesz, aztán meglátjuk, hogy kiderül-e valami új, vagy nem.