pannonhalmi művészeti fesztivál

2018. augusztus 24-26.

Főapáti köszöntő

Az elmúlt években Pannonhalmát olyan hellyé próbáltuk alakítani, ahol párbeszédbe léphet tradíció és innováció, régi és új, közösség és vendég, hívő és nem hívő. Szinte mindennap megtapasztalhatjuk, hogy a hozzánk érkező vendégekkel, rászorulókkal, zarándokokkal és látogatókkal együtt részünk van az osztozás és a közös ház mindenkit gazdagító élményében.

2018-ban szerzetesközösségünk egy hasonlóan mély tapasztalatra szeretné meghívni a monostorba érkező vendégeket – annak alapján, amit Szent Benedek Atyánk kér a Regulában: „Keresd a békét és járj utána” (Prológus, 17). Spirituális és kulturális programjainkban a „kibékülés” gondolatát járjuk körül. Hol húzódnak ma egyéni és közösségi életünkben szakadékok és árkok? Hol kellene végre elfogadnunk a kinyújtott kezet – és hol nincsen erre még erőnk? Arra hívunk mindenkit, hogy velünk együtt merészkedjen bele a kibékülés helyenként veszélyes, éppen ezért nagyon evangéliumi tapasztalatába. Bízunk abban, hogy Szent Márton ősi és otthonos háza ebben biztonságot nyújtó háttér lehet.

Sok szeretettel ajánlom figyelmükbe a Pannonhalmi Főapátság 2018-as programjait. Bizalommal invitálom Önöket Pannonhalmára, Szent Márton monostorába, hogy a kibékülés jelentésárnyalatait kutatva találkozzunk egymással és a nagy Kibékülővel, Istennel.

Hortobágyi T. Cirill
főapát

 

Virágvölgyi István

Mint minden hasonlóan komplex kérdés, a menekültválság is számos, a hagyma héjához hasonlóan egymásra épülő jelentésréteget hordoz magában. Hölvényi Kristóf képei ezek közül egy legtöbbünk számára ismeretlen terepre kalauzolnak el bennünket. Ugyanis Hölvényi, aki éppen pannonhalmi diákként ismerte és szerette meg az arab nyelvet, nem állt meg Európa határainál, amikor a menekültválságot vizsgálta. Fél éven át Libanonban, Jordániában és Irakban fényképezett, hiszen ezekben az országokban él a közel-keleti menekültek túlnyomó többsége.

A dokumentarista fotográfia eszköztárához szorosan hozzátartozik a testközelség, amely nem engedi meg, hogy a távolból, elméleti síkon alakítsa ki a fotográfus véleményét egy témáról; ez a közelség pedig a képek egyik legnagyobb erénye. A kietlen mezőkön átvágó és a Keleti pályaudvaron várakozó embertömegek már ismerősnek tűnő képsorai mellett felbukkan az arab kislányt a vonatról lesegítő horvát kalauz, a libanoni bizonyítványosztón szelfiző lányok, az útszéli babaárus Irakban, vagy éppen a menekülteknek szervezett fodrásztanfolyam egymáson gyakorlatozó tanoncai. Ugyanakkor Hölvényi kamerája nem fordul el az olyan pillanatokban sem, amikor a levegőben érezhető a feszültség a macedón–görög határon veszteglő menekültek és a rohamrendőrök között, de ott van és fotóz a menekültügyi eljárás végéig tartó semmittevés unalmának hosszúra nyúló pillanatainál is.

Azaz megpróbálja velünk őszintén megosztani tapasztalatait, amelyeket nyitott szívvel-lélekkel és persze nyitott szemmel járva szerzett, s nem egy előre elhatározott, előítéleteken alapuló narratíva felé terel minket. Ugyanakkor a fotográfia is csupán a valóság egy, a fotográfus által kiemelt szeletét tudja visszaadni számunkra. Ezért fontos tudatában lennünk, hogy a menekültválság problémahalmazának hagymahéjai közül eggyel többet megismerve továbbra is a mi közös feladatunk marad, hogy ezzel a nagy kihívással kezdjünk valamit. A képzeletbeli hagyma külső és legbelső héja, azaz a menekültválság globális és emberi szintje között feszülő ellentétet pedig jól példázzák Ferenc pápa szavai, amelyek szerint a menekültekkel szembeni félelem ugyan érthető, de nem szabad, hogy ez irányítson bennünket döntéseinkben.
 

Mélyi József, Dejcsics Konrád OSB

A kortárs képzőművészeti alkotásokhoz általában ritkán kapcsolódik a kibékülés fogalma; jelentésmezőikben gyakrabban jelennek meg a társadalmi problémák, az intézménykritika, a disztópiák jelenvalóságának vagy a kommunikáció lehetetlenségének kérdései. A kortárs művészet inkább rámutat, mint felold, inkább élez, mint békül. A két irány mégsem zárja ki egymást: az éles kérdésekből kiinduló párbeszéd megbékélő válaszokhoz is vezethet.

A pannonhalmi közösség kortárs képzőművészeket bízott meg azzal, hogy a kibékülés fogalmából kiindulva kérdéseket tegyenek fel és újabb jelentésmezőket nyissanak meg. A külső tekintet egyszerre irányult kifelé és befelé, a közösség életére és az egyes alkotók személyes történeteire. A kiállítás tükröt tart a közösség múltja és jelene elé, felmutatja a folyamatosan változó jövőképeket – a kérdések nyomán nemcsak a kibékülés fogalmának mai jelentés-lehetőségei bontakoznak ki, de a szavakból és gesztusokból kirajzolódik az apátság elmúlt negyedszázadának története is. A válaszokra váró nyitott művek és az interjúk nyomán áttetszővé, s talán átjárhatóvá is válnak a templomi teret és a kortárs művészet terét elválasztó falak.

Mélyi József, a kiállítás kurátora
 

A Biblia elbeszélése szerint az ellenségeskedés egyidős az emberiséggel. A paradicsomban kezdődött, az idők kezdetén, az ember bizalmatlanságának szakító tettével. Már a kezdeteknél szakadék nyílt a teremtett világ és az ember, az ember és az ember, a Teremtő és az ember között. Ám ott, a történelem előtti múltban nemcsak a teremtés szereplőinek kiengesztelhetetlen szembenállása fogant meg, hanem megkezdődött a békítés cselekedete is. Ellentétben az ellenségeskedéssel ennek kezdeményezője a Teremtő, aki bőrruhát varrt Ádámnak, megkülönböztető, védő jelet készített Káinnak.

A teremtéstörténet nem más, mint a jelen keserű tapasztalatának visszavetítő magyarázata a múltba. Egyszersmind hitvallás arról, hogy ha a kibékülés elkezdődött a történelem kezdetén, akkor ma is lehetséges. Sőt ma is történik: ugyanaz műveli, aki a kezdetek kezdetén. „Ő a mi békességünk, ki az ellenségeskedést megszüntette” – énekli a bencés közösség a zsolozsmában. Ám húzódik-e valódi hit, valódi tapasztalat a sokszor énekelt szentírási mondat (Ef 2,14) mögött?

Egy olyan történelmi helyzetben, amikor szűkebb és tágabb otthonunkban átéljük a teremtés minden szétszakítottságát, egyben átéljük Ádám ijedt és a felelősséget másra hárító tagadását is, a kiállítással arra keresünk választ, hogy lehetséges-e kibékülés. Vagy egyéni, közösségi, egyházi életünkkel egy új teremtéstörténetet írunk, ezúttal a nagy békülő, Isten nélkül?

Dejcsics Konrád OSB