A kert a zene és a zenész elengedhetetlen közege. Nemcsak a szabadtéri koncertek és a hagyományos szerenádok, de az alkotói folyamat serkentése és a zeneszerző szellemi egészsége, lelki fejlődése miatt is. A komponisták gyakran inspirálódnak a természetből, járják az erdőket, miközben szükségük van magányra és csendre is. A kert keretet ad a természetnek, egyszerre nyújt szabadságot és áhított magányt, otthont és kiismerhetetlenséget. A fesztivál nyitókoncertjén a két fára mászás között tizenhárom vonósszimfóniát komponáló kiskamasz Mendelssohn zenekari hangzásai képzik a kerítést. Közte az érettebb szerző kamaraművei és a másik rezidens komponista, Jörg Widmann két alkotása hallható. Simon Izabella és Várjon Dénes négykezesében az intimitás és a játékosság találkozik, a Mendelssohn-dalcsokorban pedig bő lomb árnyékában elsuttogott szerelmi vallomások szólalnak meg. Widmann előadásában és hangszerelésében rügyet bont Mendelssohn gyönyörű lassútétele, de a szerző Schumann előtt is tiszteleg pár albumlap erejéig.

Paradox módon a zene egyik legfontosabb eleme a csend. A csendhez viszonyítva tudjuk értelmezni a hangokat. A csend teremt kontrasztot, ad ritmust és kelt várakozást, kíváncsiságot. Csend kell az alkotónak is ahhoz, hogy zenét szerezzen. De a csend kamarazenélés esetén azt is jelenti, hogy az egyik játékos hagyja érvényesülni a másikat. Mendelssohnnak a koncert elején és végén megszólaló klarinét- és csellószonátája is attól csodálatos, hogy a szólista és a zongorista az előzékenység, nem pedig a ledominálás útján teremt energiát, arányt és harmóniát. De csend előz meg egy előadást is – legalábbis a színpadon, hiszen a zenész előzetes fáradságos munkáját, a gyakorlás, az etűdök végtelen sorát közönségként nem halljuk. A csend és a hang izgalmas játéka, amikor altatáskor éneklünk, vagy amikor belülről ordít üvölt bennünk a gyász miattitól való fájdalom. De némán hozza be a természet gazdag hangjait egy asztalunkra helyezett virágcsokor is. Widmann töredékei pedig egyenesen a csend forradalmaként értelmezhetők.

Négy mű – négy teljesen különböző zenei világ. Két korszak két zeneszerzője, mégis van e sok ellentét mögött valami jóleső egység. Talán a zsenialitás, talán a hangok mögött meghúzódó szeretet. A koncert első felében a szórakozásé a főszerep. Először az iskolapadot épp hogy elhagyó Jörg Widmann bizonyítja be, hogy a techno vad lüktetése is tud szép lenni, sőt, a monoton alapokon nyugvó zene egyszer csak átfordulhat komplex hatszólamú kánonba. Ezt követi Mendelssohn sokak szerint legjobb kamaraműve, a hol játékos, hol megindító, de mindvégig rendkívül dallamos érettkori trió. A szünet után sokkal inkább ellentétek feszülnek egymásnak, hiszen elmúlás kerül szembe fiatalsággal, zenekari hangzás váltja a kamarafelállást, és ezúttal Mendelssohn lesz a pályakezdő és Widmann az érett szerző. Utóbbi a híres zongoristának, a 2022-ben 52 évesen elhunyt Lars Vogtnak állít emléket, míg előbbi számozatlan zongoraversenyével a klasszikus hagyományokra építve épp saját rangját vívja ki a zeneszerzők sorában.

Éjjel minden rejtélyesebb. A kert is. Fülünk a legkisebb neszre is érzékennyé válik, szemünk keresi az ismerős formákat. A fesztivál egyik legkülönlegesebb eseménye az az éjszakai koncert, amely szabadtéren indul, majd az éj leple alatt még titokzatosabbnak, még szentebbnek tűnő kápolnában folytatódik. A műsor egy semmiből születő vonóshanggal, Jörg Widmann szólócsellóra írt melódiájával veszi kezdetét, és Mendelssohn öt vonóst és egy zongorát foglalkoztató ifjúkori szextettjében csúcsosodik ki. A kettő között minden az éjszaka és a természet témája körül mozog. A Mendelssohn-dalválogatásban azonnal felbukkan a hold és a csillagos égbolt, a következő dal az éj csendjéről énekel, majd a szívét a holdhoz hasonlító költő szerelmi ábrándozását halljuk a néma erdőben, végül Suleika hint álmot a mesélő szemére. Az álom pedig Widmann kísérletező, Bartók éjszakazenéit idéző, de a jazzig nyújtózó darabjának képében érkezik, amelyben a zongora tizenkét kongatása emlékeztet minket a koncert rendhagyó időpontjára.

Az Arcus Temporum hagyományos, intim és istenközeli eseménye az a zenével kiegészülő imaóra, amely évről évre Kiss Zsolt orgonaművész játékával teszi még felemelőbbé a Bazilikában megélt áhítatot. A fémsípok ezúttal a fesztivál egyik főszereplője, Felix Mendelssohn- Bartholdy hangjait fújják, aki a 19. században újra a koncerttermekbe vitte és népszerűvé tette Johann Sebastian Bach zenéjét. A barokk mester ilyen mértékű tisztelete mellett nem csoda, hogy Mendelssohn a nagy előd jellegzetes hangszere, az orgona felé fordult. 1844-ben öt orgonaszonátát komponált, amelyből most az elsőt hallhatja az imaórára érkező közösség. „Mit Isten akar énvelem, az lesz a legjobb nékem. Kész ő, hogy áldjon, segítsen, ha bízom nagy nevében” – szól a korál szövege, amely korál dallamára Mendelssohn az első szonáta nyitótételét építette. A mű igazi mendelssohni előadót kíván, hiszen a szerző kiváló orgonista volt, így a szonáta maximálisan kihasználja a hangszer és a hangszeres adottságait egyaránt maximálisan kihasználja.

Nehéz lenne találóbb szavakat keresni zene és természet kapcsolatára, az ének erejének kifejezésére, a közös zenélés szárnyaló örömének leírására, egy napokig velünk élő feltöltő fesztivál bársonyos búcsújának érzékeltetésére, mint Weöres Sándor univerzumokat magában foglaló szavai: „tárt zöld szárny”. Ez a tágasság, ez a természetesség és ez a légiesség hatja át a zárókoncertet, ahol dalok szólalnak meg szöveggel és szöveg nélkül, és ahol a rezidens szerző, Jörg Widmann, valamint a két művészeti vezető, Simon Izabella és Várjon Dénes is fellép szólóban, mielőtt néhány kamaradarabot követően igazi szimfóniahangzás zárja a 2025-ös Arcus Temporumot. Mendelssohn dalai állnak a hangverseny fókuszában. A Dalok szöveg nélkül darabjaiban valósággal énekel a zongora. Jörg Widmann hommage-ával pedig különleges többletréteget kapnak Mendelssohn hangjai, ahogy a szentségről, féltésről, magányról és napsütésről szóló dalok is izgalmas egységet alkotnak a szöveg nélküli dallamokkal. A Bazilika végül a felszabadult öröm hangjaival engedi útjukra a hallgatókat.